Sasrétről a Csodaszarvas tanösvényre.
A túrát egy kedves túratárs információja nélkül nem tudtam volna megcsinálni, Hajniék fedezték fel , hogy a terület nyitott lett. Sok évig ez a része a Zselicnek lezárt terület volt, vaddisznós kert. Az erdészetek a kedvező pályázati lehetőségek miatt is nyitnak a turizmus felé így ez a terület is látogathatóvá vált, bár a tanösvény egyelőre csak formális.
Németlukafa korábbi századai
Lukafát a középkor végén elszegényedett kisnemesi magyar családok lakták.
A török pusztítás után a szűkebb környéken részlegesen újjáéledő apró falvak között találjuk Lukafát, itt a török uralmat kisszámú lakosság vészelte át. A vidék ekkoriban a Koroknayaké, majd 1848-ig a Batthyány család birtoka volt.
A Zselicben a 18. században létesített üveghuták közül az egyik Lukafa határának északi részére települt, számos szudétanémet betelepülőt, aztán erdőművelő és hamuégető cigányt vonzott. Így ez a kissé elkülönült falurész Németlukafa néven vált jelentősebb településsé. Lukafa jelentőségét vesztve pár házas uradalmi pusztaként marad fenn vagy két évszázadon át a kisvasút lukafai szárnyának mai végállomása közelében.
Németlukafa üvegcsűrjei nagy valószínűséggel a Dunántúl leghosszabb ideig működő hutái voltak: első terméke 1799-ben készült, míg végérvényesen 1888-ban hunytak ki a lángok.
Egyik fő alapanyagát a helyi hamuzsír-főzés szolgáltatta, a másikat a pannon homok- és homokkő bánya.
Ugyancsak a fa energiahordozóra és a helyi kiváló minőségű agyagra kerámiagyártás is létesült Németlukafán 1841-ben. (A magas hőfokon égetett keménycserép mintegy közbülső helyet foglal el a durva vörös cserép és a porcelán között). Itt, a Spitzer-féle üzemben főleg asztali készletek és pipafejek készültek, és itt tanulta ki a mesterséget Zsolnay Ignác. Ezt a manufaktúrát vásárolta meg a Zsolnay család, és 1854-ben Pécsre áttelepülve, az itt felhalmozódott szakmai tudással alapozták meg nagyhírű vállalatukat.
Az itteni üvegművesség fénykora a 19. század első harmada-fele volt, később időszakos leállások is következtek. Végül bármely újraindításnak gyökeresen elejét vette Bassler Ernst főerdész, aki kinevezésekor megdöbbent a rablógazdálkodás során lepusztított erdők állapotától, és az akkor éppen gazda nélküli hutát lebontatta.
Az üveghuta ideiglenes bezárása-újraindítása, majd a keménycserép-gyártás megindulása-felszámolása függvényében a lakosságszám erősen ingadozott. Virágkorában, 1830-ban 75 ortodox keresztény cigány és 192 katolikus (döntően német) lakos szerepel az egyházi jegyzőkönyvekben. A cigányok az alvéghez közeli Cigány-forrást használták víznyerő helyül. A 2001-ben felújított forrás vize sajnos ma már ismét elszökik.
Az üveggyártás megszűnése után az üvegművesek elszéledtek, maradék részük helyben mezőgazdasági bérmunkát vállalt.
Németlukafa a 20. században
A 20. század elején a környék legnagyobb birtokosai, a Biedermannok Almamellék kiinduló állomással több kisvasúti vonalat építtettek. Az egyik vonal az Almás-patak völgyében északra vezetett Sasrét végállomásig, ennek rövid kiágazása vezet Lukafa-puszta egykori helyére. A sasréti vonalon még közlekednek a kisvonatok.
Németlukafa határában a domboldalakon a turistatérképek az 1960-as években még szőlőterületet mutattak, a fennsíkokon szántókat, a völgy hosszán legelőket. A területen egykor még nagymértékű szőlőtermesztés folyt a pécsi Littke-pezsgőgyár számára. A terület nem kimondottan borvidéknek nevezhető adottsága megfelelt a pezsgőkészítéshez nagy tömegben használt, finom savú, fajtajelleg nélküli vékony alapbort szolgáltató csomorika szőlőfajta számára. A szőlő feldolgozására és bortárolásra épült Németlukafán az a hatalmas gazdasági épület, amely századunkban szerep nélkül, napról-napra romló állapotban állt a domboldalban. A szőlő feldolgozása itt már a 20. század első éveiben is gépi úton történt, de a zselici hagyományok továbbélését jelentette, hogy a gépek üzemanyaga a fa száraz lepárlásával nyert fagáz volt. A korábban kifosztott, napjainkban felújítás alatt álló épületben a gépeknek már nyoma sincs. A többszintes épület legalsó szintje egy hatalmas borospince, amely a szomszédos domb alá is kiterjed.
A falu szinte nyom nélkül tűnt el; elvadult növényzet és azonosíthatatlan épületmaradványok és az elhagyott temető emlékeztet az egykori életerős településre.
A szöveg forrása az új geoláda honlapjáról származik, melyet Ajtony készített. Minden lényeges információ benne van, így én nem bajlódok már vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése