Boldogasszonyfa - Szentlászló + Kakasmandikó

Lehetséges, hogy idén (2016-ban) már február is tavaszi hónapnak számít. Az időjárás mindenesetre kedvező volt ezen a szombaton így aztán 31 fős természetjáró csapat indult Borsos Bandi (METEOR TTE) vezényletével "visszafoglalni" Baranyától az 50-es években elcsatolt területeket.

Boldogasszonyfára elbuszoztunk majd egy kis falunézés után a zöld kereszt jelzésről NY-felé a közeli dombhátra kapaszkodtunk fel.

Boldogasszonyfa:
Az 1950-es megyerendezéssel a korábban a Somogy megyéhez tartozó települést
a Szigetvári járás részeként Baranyához csatolták.
A változatos völgyes-dombos táj magaslati részein nagy­vadban gazdag bükkösök és gyertyánosok találhatók. A terület domborzatát 250-300 m  magasságú dombok és mélyebb völgyek jellemzik. A régészeti leletek szerint  már kõkorszaki ember is élt a falu helyén. A rómaiak jelenlétét a falutól 8  km távol­ságban talált villa maradványai jelzik. A honfoglaló magyarok Kaán  nemzetsége telepedett itt le. Írott forrásban 1344-ben Bodugazonfalua néven  szerepel. A 18. szá­zadtól hívják mai nevén, a Szûz Mária tiszteletére  szentelt templomáról. 1746-ban német telepesek érkeztek, majd szlávok és
magyarok is letelepedtek. Paraszti magán­gazdálkodás és az erdõhöz kötõdõ  kézmûves szakmák voltak jellemzõk. Az 1600-as évek közepétõl Igmándy Sámuel  birtoka. Majd gróf Széchenyi Ernõé, a Ruppert és a Rumi családé. Említésre  méltó a falu fafaragó múzeuma, ahol Hoffer János munkái láthatók (Szaporcán  született 1890-ben, gulyás volt, a népmûvészet mestere, 1977-ben halt meg),  a klasszicista Igmándy kúria (1836-ban épült, hosszúkás, földszintes   épü­let, melynek két végén egy-egy oszlopos, tripanonos veranda van),   valamint Fornszek Sándor és családjának kúriája (1848-as szabadságharc  kiemelkedõ alakja). A falu lakóinak száma 595 fõ. A falusiakat
"bükkfatarisznyásoknak" csúfolták.

A túra további része jelzetlen utakon vezetett.

A szembe szél miatt egy szép nagy vaddisznó egészen közel engedte magához a csapatot. Én elől voltam így kb. 5-6 m-re tőlem ugrott fel a bozótban.  Kisebb pihenők után felkapaszkodtunk a birka legelő tetejére, itt ott sártócsákat is kerülgettünk de hát ez ilyenkor természetes.

 

Aki a Zselicben rendszeresen túrázik tudja, hogy itt a talaj alapvetően ragadós, csúszós, cuppogós, esetenként bakancson felül érő híg, sáros löszből áll. Ha mégsem ilyen a terep akkor az a ritka kivételek egyike.

 

Láttunk szép nagy lösz szakadékokat is, és a távolban a régi postaút mentén Kishárságy házai is látszottak. A gerincúton érkeztünk meg Riticspusztára.

Ez a kitett tábla szerint magánterület. Udvariasan köszöntük, de úgy tűnt senki nem volt otthon.

Riticspuszta

 A puszta szó egyik jelentése: uradalmi birtokrész, uradalmi major, azaz mezőgazdasági épületek és cselédlakások csoportja. Az itt dolgozó cselédség életét örökítette meg Illyés Gyula a Puszták népe címmel 1936-ban megjelent könyvében. Ez a mű is ösztönözte a fiatal, szentlászlói születésű Vargha Károlyt, hogy 1938-ban elkészítse Riticspuszta történetét és szociográfiáját, amely Szegeden, az akkori Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán pályadíjat is nyert, sőt továbbfejlesztett változata szakdolgozat alakjában is megformálódott. Tulajdonképpen ezzel a munkával kezdődött el a somogyi, a zselici puszták népének a vizsgálata, tudományos feltárása. E folyamat máig is tart, 2006-ban jelent meg Eperjessy Ernő Puszták népe a Zselicben című könyve, amely többek között az egykori Riticspuszta életébe is visszavezet bennünket.

Amikor ma az egykori Ritics romjai között állunk, sok száz évre emlékezünk vissza, hiszen a Dél-Zselicben már századokkal ezelőtt is magyarok, magyar kanászok éltek. Az ide vezető úton még ma is a régi hársfaerdők kései nyomait láthatjuk. Riticspuszta nevét a szentlászlói plébánia születési anyakönyve említi először. 1847. május 12-ről a következő születési bejegyzés olvasható: „ A gyermek neve József. A szülők neve: Vajda István, az uraság juhásza és Hunyadi Susanna. A keresztszülők neve: Merker Fülöp uradalmi pintér és neje, Nezsadál Rozália. „ A halotti anyakönyvben az első riticsi bejegyzés ez: 1848. II.11. Tóth István uradalmi béresnek fia, József, csecsemő, 6 hónapos. Betegsége: nehézség.”

A puszta akkor már Festetics-birtok. A Festeticsektől Bolza Pál gróf vette át Kishársággyal, Kisszentlászlóval és Betlehempusztával együtt. Amikor Vargha Károly dolgozatát készítette, Riticspusztán 5 nagy egész tetős lakóház volt található (ezek roskadozó maradványait ma is láthatjuk), 19 család lakott itt, az összlakosság 94 fő volt. (Az idénymunkák idején a lélekszám elérte a 300-400 főt is.) Ekkor már az uradalom gróf Zichy Domonkosé, gróf Bolza Marietta férjéé volt. A grófnő szülőotthont rendezett be Kishárságyon a cselédasszonyoknak, s mintaszerű iskolákat működtetett, ahol a tantermekben 1940-ben már rádió is volt.

 

A romos épületek az egykor lakott település maradványai elég szomorú látványt nyújtottak.

Itt az egykori iskola mellett  tartottuk meg a tízórai szünetet majd lassan - ezúttal már makadám úton - lesétáltunk  Szentlászlóra.

A temető mellett értünk be a faluba, mivel időnk bőven volt így Bandi szabadprogramot engedélyezett így aztán ki ki saját szomjassági fokának megfelelően múlathatta az időt.

Szentlászló:
Szigetvár vonzáskörzetéhez tartozik és vele együtt 1950-ig  Somogy vármegyéhez tartozott, majd az 1950-es megyerendezéssel Baranya megyéhez csatolták. A Szentlászló neve az írott forrásokban először  1237-1240 között bukkan fel. A község neve a falu templomának védőszentjére, Szent László magyar királyra utal. Ősi lakott hely. A mai plébánia területén  levő, elnéptelenedett Margitapuszta az 1333. évi pápai tizedjegyzékben  önálló plébánia volt. A plébánia egész területe, mint Szent László király  adománya, a pannonhalmi apátság birtokaként szerepelt, mint a zselici  kanászok szálláshelye. A 16. században plébániája volt, a török hódoltság alatt azonban nem laktak itt folyamatosan. A 18. század elején magyar-horvát  vegyes lakosság lakta a települést. 1774-ben, majd 1784-1792 között  németeket telepítettek ide. Ekkor a helység jórészt németek által lakott  település volt. Még 1930-ban is 751 német anyanyelvű és csak 105 magyar  lakója volt. A második világháború után, 1948-ban azonban a német anyanyelvű  lakosságot – mintegy 160 főt – a későbbi Német Demokratikus Köztársaságba  telepítették ki. Helyükre a volt jugoszláviai Našice és a szlovákiai Naszvad  községekből költöztettek. A településen 1738-ban már fatemplom állt,  1789-től kihelyezett káplánság működött, mely 1821-től önálló plébánia lett.
A ma is álló templomot 1812-ben szentelték fel.

Én egy kis geoládázásra szomjaztam, mely a falu néhány nevezetességét mutatja meg. Gabi és Kati segítségével csak részben voltunk sikeresek. 

A túra rövidsége, az időjárás kedvező állapota valamint a Zselic ritka tavaszi virága a kakasmandikó virágzása még egy kisebb túrára csábította a csapat egy részét, bár a virágokat puskás emberek őrzik.

10-en Bőszénfánál leszálltunk a buszról és a régi Kaposvár - Pécs vasútvonal nyomvonalán a piros kereszt jelzésen elindultunk az erdőbe.

Az útról letérve egy domboldalban rengeteg virágzó kakasmandikót láthattunk, fotózhattunk.

Természetesen más tavaszi virágokkal is találkoztunk, a hóvirág, kónya vicsorgó, marti lapu, arany veselke,  és a szép élénk zöld illatos hunyor  tömegével találkoztunk.

A hátteret a barnás avaron pedig már javában színesítette a medvehagyma. Természetesen ügyelve a 2 kg/fős korlátozásra ebből szedtünk is egy kicsit de csak a természetvédelmi területen kívül.

Szép túra volt és külön örülök a délutáni ráadás programnak.

Köszönöm a túrát.

Forrás:
Wikipédia Boldogasszonyfa
Wikipédia Szentlászló

Elfelejtett iskolák

---

Még több fotó, katt a kis képre:

Boldogasszonyfa - Szentlászló + Kakasmandikó