Rövid távú túrákra áttérve valójában pár km-es sétákkal olyan látnivalók felkeresését tűztem ki célul ahol még nem vagy csak régen jártam. Meglepően sok van ilyen. Ezúttal a Nagyberekbe kirándultunk, Marcali átszállással jutottunk el Somogyszentpálra ahonnan kényelmesen, jó úton érhető el a templomrom. A terep nyílt, szép kilátással a Balaton felvidék hegyeire. A falu csendes, rendezett, csak a kisvasút veri fel a vidék csendjét amit hazautazásnál vettünk igénybe.
Somogyszentpál 1929-ben jött létre két község, Varjaskér és Tótszentpál egyesülésével.
Ekkor még a Marcali járás harmadik nagyközsége volt kb. 1750 lakossal, mára népessége 1000 fő alá csökkent.
Megközelítése
Közúton csak két irányból érhető el: Kéthely érintésével, a 68-as főútból kiágazó 67 108-as számú mellékúton, vagy Csömend központjából egy keskeny önkormányzati úton.
A hazai vasútvonalak közül a MÁV utolsó keskeny nyomtávolságú gazdasági vasútja, a Balatonfenyvesi Gazdasági Vasút érinti, melynek több szárnyvonala közül az egyik,
Balatonfenyvesről induló vonal itt ér véget. A vonalnak két megállási pontja van a község területén: Somogyszentpál felső megállóhely a belterület északi széle közelében, illetve Somogyszentpál vasútállomás a falu központjában.
Varjaskér honfoglalás kori település. Első írásos említésekor (1226) Ker, majd Keér alakban írva fordult elő, majd 1292-benés 1321-ben jelent meg okiratokban, később az 1332–1337-es pápai tizedjegyzékben is.
Ma már csak a nyugati bejárati fala áll a ROM Vándor programban most konzervált és restaurált Varjaskéri templomnak, amely a krónikák szerint a XIII. században épülhetett. A honfoglalás-kori Kér településen álló egyhajós, nyugati karzatos, egyenes szentélyzáródású templom sokáig szolgálta híveit. Több periódusban bővíthették a templomot, a szentély mellé sekrestye vagy kápolna épült, illetve idővel a meglévő templomtömeghez nyugati irányból egy 7x7 méteres alaprajzú saroktámpilléres toldalék, feltehetően torony épült, nyugati bejárati kapunyílással. A török dúlás azonban a falunak és vele a templomnak is a végét jelentette. A valamikor 1536 után elnéptelenedett területre már nem tértek vissza az emberek. Tőle északabbra alapítottak új lakóhelyet, ami megpecsételte a templom sorsát. Lassan az enyészet martalékává vált, és később már csak temetkezésre használták a rom körüli területet.
A helyiek azonban nem engedték a feledés homályába veszni az emlékét. A Varjaskér és Tótszentpál egyesüléséből létrejött Somogyszentpálon élő tanító, Kovácsevics Márk vezetésével feltárásokba fogtak a romok közt 1960-ban. Ők találtak rá a templom hajójában lévő kriptában 18 emberi csontvázra, illetve 3 másikat fejjel lefelé eltemetve, égett gerendákkal együtt emeltek ki a kórusrész alól. A szentélyrész alatt pedig égett tölgyfa padlótéglákat tártak fel, valamint egy ritka bronz feszületet is találtak, amit később a Magyar Nemzeti Múzeumba vittek.
A hetvenes évek közepe óta újabb kutatások már nem zajlottak ezen a helyen egészen 2024 tavaszáig. Ekkor a Market Építő Zrt. megbízásából a teljes területről, illetve a templom szűkebb környezetéről földradaros geofizikai vizsgálatot végeztek. Ennek eredményeképpen beazonosították a templom pontos méretét, amely alapján az 18x7 méteres alapterületű, keleti tájolású volt és legalább két periódusban épülhetett. Előbb a hagyományos Árpád-kori, egyenes szentélyzáródású, (12x7 méteres) templom épült meg, melyhez később egy tornyot is hozzáépítettek. A ma álló falszakasz ennek a toronynak a nyugati bejárati fala volt.
A falu 13. századi templomának romjai máig láthatók. Papja, Gergely 1333-ban harminc, 1334-ben negyven, 1335-ben harminc kisdénárt fizetett egyházi adóként. 1536-ban még állt, 1736-ban azonban már romos és elhagyott volt.
Az 1743-as Canonica Visitatio ezt írta: „Varjaskéren a falun kívül, de ahhoz közel hatalmas (grandis) romos elhagyott egyház áll, toronnyal.” Az 1864-es varjaskéri jegyzői jelentésében ez szerepel: „monda szerint eztet a törökök lövöldözték,szinte a berkiben volt várral együtt.” A Nagy-Berek mocsaras területén a nagy valószínűséggel az enyingi Török család által a 16. században épített varjaskéri vár földbe temetett alapfalmaradványai ma is láthatók.
A Balatonfenyvesi Gazdasági Vasút (a továbbiakban GV) az 1960-as években még több mint ezer km vágányhálózattal bíró gazdasági vasutak vállalat utolsó, még üzemelő képviselője.
A kisvasút építését 1950 tavaszán kezdték, a Balaton egykoron legnagyobb öblét képező Nagyberek területén, Balatonfenyves és a mai Imremajor között. A lecsapolásokat követően a területen kialakítandó Balaton-Nagybereki Állami Gazdaság (a továbbiakban ÁG) szállítási igényeinek kielégítésére közel 100 km hosszú vágányhálózatot terveztek. Az ÁG központját Balatonfenyvesen alakították ki, és főként cukorrépát, kendert kívánt termeszteni. A cukorrépa miatt tervbe vették a vonalnak a kaposvári cukorgyárig történő meghosszabbítását is.A kisvasút térképe az 1960-as években - Balogh Imre gyűjteményéből
A rövid idő alatt, hatalmas méretű építkezések miatt az 1950-es évek elején nagyszámú politikai elítélt is dolgozott a területen. A kisvasút munkavágányai 600 mm nyomtávolsággal, majd a véglegesek 1952-től 760 mm nyomtávolsággal épültek. A talpfákra 12–14 kg/folyóméter tömegű síneket szegeltek vagy csavaroztak, a vágányokat salakágyazatba fektették. Az ideiglenes vágányokon kezdetben lovakkal, majd motoros vontatókkal végezték a szállítást. A 760 mm-es vágányokon előbb gőz- majd motoros mozdonyokat helyeztek üzembe.
A nagy kiterjedésű hálózaton három átrakó állomást kívántak kialakítani, ahol az áruk nagyvasútról történő átrakása történt volna, de közülük csak a balatonfenyvesi épült meg. Itt épült fel 1953 és 1954 között a vonalhálózat irányítását ellátó forgalmi épület és járművek javítását végző vontatási telep is.Az áruszállítási feladatokra tervezett kisvasúton már 1955-ben szükség személyszállító kocsikban megkezdték az utasok szállítását, majd 1956-tól megindult a menetrendi személyszállítás is. A területen található majorok lakosságát ezzel vitték munkába, iskolába, orvoshoz és szórakozni az Imremajorban felépült 500 személyes színházterembe.
A csisztafürdői vonalszakasz újjáépítése
A somogyszentpáli vonalon 2018-ban és 2019-ben végeztek pályafelújítást, a 2002. óta nem üzemelő csisztafürdői vonal teljes újjáépítését 2020 tavaszán kezdték meg és 2021. július 1-jén nyitották meg a mintegy 8 kilométeres új pályát, mellyel elérhető a híres buzsáki gyógyfürdő.
Az eredetileg gazdasági vasútnak épült vonalon mára a személyszállítás az egyeduralkodó: nyáron igen jelentős a balatoni kirándulóforgalom, de a somogyszentpáliak és imremajoriak számára a közösségi közlekedést is ezek a kisvonatok jelentik. Csisztafürdő az újjáépített vonalon lényegesen gyorsabban elérhetővé vált a Balaton-partról, mint közúton, és utazás közben az utasok a Nagyberek gazdag állat- és növényvilágában gyönyörködhetnek.
Az érintett önkormányzatok által nyert támogatásból három állomásépület korszerűsítése is megvalósult, mindez a folyamatosan növekvő utasforgalmat szolgálja. A felújított épületeket 2022. február 11-én ünnepélyes projektzáró rendezvény keretében avatták fel. A kisvasút balatonfenyvesi központi indítóállomásának épületét teljesen átépítették. Az épületgépészeti korszerűsítésen kívül az utasok számára szembetűnő változás, hogy a korábbi várótermet kibővítették, egy büféhelyiség is helyet kapott benne. Újdonság, hogy kialakítottak egy mozgáskorlátozott mosdót, melyben pelenkázó is van, valamint a szolgálati helyiségek (forgalmi iroda, pénztárhelyiség) elhelyezkedése is megváltozott. Az épület külseje is megújult, a tetőszerkezet és az oszlopsor átépítésével teljesen új, korszerű arculatot kapott.
