Torockó egyike azon ritka településeknek melyek megtartották évezredes szokásaikat és kultúrájukat, mint ahogy Orbán Balázs is ezt írja róla:
"Toroczkó népe, mint nagyon conservativ természetü, egész körömszakadtáig ragaszkodik ösi szokásaihoz, hagyományaihoz s egyáltalában ujítás az életmód és egyebekben is bajosan tudja köztük magát megfészkelni. E ragaszkodás, ha némely dolgokban (...) hátrányos is, de másrészröl üdvös hatását sem lehet elvitatni, mert régi szokásai, jó sajátságai s nemzeti öltözékéhez való e szívós ragaszkodásnak, a külbefolyások elöli e zárkózottságnak tulajdoníthatjuk, hogy ezen alig 3000 lelket számláló népség más elemek közepette fentartá nemzetiségét, öseinek szebb tulajdonait, jó erkölcseit s festöileg szép nemzeti öltözetét. Ez utóbbi századunk mindent egy kaptára vonó törekvései daczára is oly annyira tartja magát, hogy azt letenni egyértelmü lenne a polgártársaival való meghasonlással, miért akárhány fiatal van, ki tanulási vagy másutt mulatása ideje alatt ujdivatú mezbe búvik, de hazatelepültével azt azonnal a toroczkóiak kegyelt öltözékével cseréli fel."
Torockón a Nap kétszer kel fel. Korán reggel megjelenik az égbolton, a Székelykötol balra, majd elbújik a Székelyko mögé, és csak késobb emelkedik oly magasra, hogy bevilágíthassa az egész falut. Ezt különös jelenséget az 1130 méteres észak-dél vonulatú Székelykő sajátos alakja okozza. Reggel a Nap a Székelyko Kiskonek nevezett oldala mögül kél, de hamarosan el is bújik, a falut a hegy árnyéka takarja. A második, „igazi" napkelte akkor van, amikor a nap látszólagos útján már a Nagyárok felett jár. A jelenség az Alsó Piacsor és a Kovár utca házainak udvarán figyelheto meg a legjobban.http://www.torocko.eu/tortenelem.html
Székelykő (románul Piatra Secuiului) egy kopár hegycsúcs Torockótól keletre, a Torockói-hegység része.
A szikla nevének eredete a tatárjárás idejére tehető: az ostrom alól a falut kézdi székelyek mentették fel, akik ennek fejében megkapták a hegytetőn akkoriban álló várat és annak környékét.Torockószentgyörgy Brassai Sámuel szülőfaluja. A falutól nem messze található a torockószentgyörgyi vár. Ez a Vársziklára épitett erődítmény a XIII. századtól kezdve áll ellen az idő vasfogának és a támadóknak. Akármilyen irányból próbálunk felkapaszkodni rá, legalább 200 m szintkülönbséget kell megtennünk, de mindenképp megéri a fáradtságot.
A templom jóval korábbi, mivel mind a vasbányászok, mind a székelyek már az előző században, sőt a bányászok még előbb itt laktak. Nevét a Szent György tiszteletére szentelt templomától kapta. A torockószentgyörgyi vár XIII. századi. 1713-ban lerombolják. A középkori templom vagy a XV. századbeli utódja 1704-ben átélte Tiege ostromló seregének dühét: tőzvész pusztítja a faluval együtt. 1784. nov. 11-én, majd 1849. júl. 30-án megismétlődik a pusztítás és gyújtogatás. Thoroczkai javíttatja, ill. újjáépítteti a templomot 1784 után, majd 1824–1825-ben egészen újat építenek. A hagyomány szerint Thoroczkai Ilyés a tatárjárás után itt kolostort építtet és emlékkápolnákat emeltet. Utóbbiak valószínőségét két helynév is megerősíti: Kiskápolna, Nagykápolna. Középkori tiszta katolikus lakói átélik a reformáció változásait s végül unitáriusokká válnak, a templommal együtt. 1583-ban az unitáriusok már itt tartanak generális vizitációt. Vallási hovátartozását a továbbiakban a Thoroczkai család tagjainak vallása dönti el.
Torda sóbánya
Az Erdélyi-medence altalaji sóképződményei a Badenian-Welicián korban keletkeztek. Az erdélyi sókészlet mintegy 13,6-13,4 millió éves. A só elszigetelt tengerek fenekén rakódott le, a meleg és viszonylag nedves, enyhén szárazságra hajlamos éghajlati viszonyok közepette. A medence utólagos tektónikus alakulása következtében észak-dél irányú elnyúlt gyűrődések alakultak ki, különösen az Erdélyi-medence keleti, illetve nyugati részén. A só e gyűrődések tengelye mentén tömbösült. A tordai sóréteg a nyugati vonulat részét képezi, amely északon Máramarosból indul, délen pedig Nagyszeben vidékéig húzódik. Ugyanezen vonulathoz tartozik a Désakna, Szék, Virágosvölgy és Marosújvár közelében található sókészlet is.
A Torda városának észak-keleti részén kezdődő sóréteg 45 négyzetkilométeren terül el, vastagságának átlagértéke 250 méter. A gyűrődés központi részén a sóréteg gyakran meghaladja az 1200 méter vastagságot. A tordai só monominerális képződmény, 99 százalékban halit (NaCl) alkotja. A nem oldódó anyagok, főként a CaSO4, nem lépi túl a 0,7 százalékot. A teljes készlet nagysága 38.750 millió tonnára becsülhető. A sót takaró, szárazföldi származású képződmények 0,5 és 20-25 méter vastagságúak. Virágosvölgy és a Sósvölgy vidékén a sót fedő réteg erodálása miatt a só a felszínre bukkant, s emiatt a só megléte a legrégibb időtől kezdve köztudott.
http://www.torda.ro/index.php?id=7
Tordai-hasadék
Erdély egyik leglátványosabb, és a legtöbbek által látogatott kirándulóhelye a Peterdi-gerinc és a Kövesbérc-Szindi mészkőgerinc között alakult ki. A természettudományos magyarázat szerint a hasadék egy víz által kivájt mészkőbarlang tetejének beomlása következtében jött létre.
A mintegy három kilométer hosszúságú szurdokvölgy alján, a 200 méteres magasságot meghaladó sziklafalak között folyik végig az Aranyosba ömlő Hesdát-patak.
A hasadékhoz számos Szent László legenda kapcsolódik, a király lova patkójának a helye még ma is látszik az egyik kősziklán, a Patkós-kövön.
A hasadékban 32 feltárt barlang van, melyek közül a legnagyobb a 75 méter hosszú, 19 méter széles és 11 méter magas Porlik-barlang, ahol cseppkövek is találhatók. Híresek még a II. Rákóczi Ferencet támogató betyárról elnevezett Kis- és Nagybalika-barlangok is. A barlangok többségének megközelítése azonban kifejezetten nehéz és veszélyes.
Gazdag növényvilágára jellemző, hogy az országban élő 3500 növényfajból itt 997 féle megtalálható. A csúcsok árnyékában, a szélvédett szorosokban és a sziklahajlatok között megmaradtak a harmadkori, a jégkorszaki, a fekete-tengeri és a pannóniai, a sztyeppei, valamint az alpesi növényfajok is.
A Tordai-hasadék 1939 óta természetvédelmi terület, ma 125 hektár felületet képez.
Hevesi Zoltán felvételei
Karsai Ilona túravezető beszámolója:Velem együtt 18 személy várta nagyon azt a percet, amikor a busz kigördül velünk és megcélozzuk Torockót. .Kényelmesen utaztunk, útközben csak néhány helyen álltunk meg kinyújtani a lábunkat, nézelődni kicsit a Király-hágón.
A délutáni órákban érkeztünk szálláshelyünkre, a Torockó külterületén található Gyopár szállóhoz. Gyorsan elfoglaltuk 2 ágyas kis házainkat, s máris indultunk „várost” nézni. Megnéztük a sárkányos kilincset, az öreg malmot, megismerkedtünk a falu érdekes temetkezési szokásaival. Próbáltunk fahéjas kalácsot süttetni, de kiabálásunkat nem hallotta meg Anikó, a kalácssütés nagy tudója, így kissé elszontyolodva baktattunk haza, hogy a vacsorával és az azt követő kiadós alvással erőt gyűjtsünk a másnapi túrához.
Reggel kipattantunk az ágyból, s a reggeli elfogyasztása után azonnal indultunk, egyenesen a Székelykő irányába. Enyhén emelkedett a szint, elértük az itatót, a Pásztor-forrást, jól megnéztük a rossz időt jelző zárt szirmú bábakalácsot, s meredekebbre váltottunk. Úgyis mondhatom, hogy egyre meredekebbre, néhol már majdnem négykézláb másztunk, de bő két óra alatt sikerült feljutnunk a tetőre. Itt lazítás, nézelődés, ebéd és alkalmi pólóba bújva, csoportos fényképezés közepette emlékeztünk meg az Európai Mobilitási Hétről. Megállapítottuk, hogy maga a hegy gyönyörű, szelíden húzódik meg alatta Torockó, s pompásak a szemközti Ordaskő sziklái. A gerincen haladtunk Torockószentgyörgy irányába, útközben Vilmos szorgalmasan mutogatta nekünk az újabb és újabb növénycsodákat. Gombával teli réteket hagytunk magunk mögött, amikor elkezdtünk ereszkedni. Egy almafánál csillapítottuk szomjunkat, s hamarosan a település tejfoldolgozó üzeme mellett találtuk magunkat. Néhányan megrökönyödve néztek rám, amikor mondtam, hogy a túrának még nincs vége, az Ilona várhoz még felmászunk. Erről az élményről néhányan lemondtak, így megcsappant létszámmal vettük a nyakunkba a lábunkat, s kissé döcögősen hódítottuk meg a várat. A faluba visszatérve még megnéztük a műemlék házat és a Jókaitól ismert „Egy az Isten” feliratú templomot, majd nagy örömmel megszálltuk a sajtüzemet, ahol mindenféle tehén- bivaly és juhtejből készült finomsággal leptük meg magunkat. Busszal jutottunk vissza a szállásra, útközben néhányan leszálltak Torockón egy helytörténeti múzeum kedvéért.
Vacsora, esti beszélgetés, alvás, s reggel már ismét buszban ülünk.
Irány Torda, a 14 emelet mélységű sóbánya. Én itt folyamatosan azokra az egykori lovakra gondoltam, amelyek ott élték le az életüket, sötétben, megvakulva, agyon dolgoztatva. No persze az ott dolgozó embereknek sem lehetett könnyű életük.
A sóbánya után a Tordai-hasadék felé vettük az irányt.. Úgy terveztük, hogy először a hasadékon megyünk végig, majd a szirtre felkapaszkodva jövünk vissza. Így is lett. Az első hídnál még minden rendben volt, a másodikat elmosta a nyári áradás, de azt lefektették a vízszintre és száraz lábbal átjutottunk rajta. A harmadik rendben volt – némi kötélszakadástól eltekintve, de a negyediknek csak hűlt helye, pontosabban egy kidőlt fákból gyorsan összedobott függőhíd állt rendelkezésünkre. Innen néhányan visszafordultak, nem vállalva az esetleges vízbe pottyanást, Zsuzsa és Gyuri átment a „hídon”, a többség azonban a vízben lévő nagyobb köveken jutott át a túlsó partra. Hamarosan a szakadék végéhez értünk, s a piros pont jelzést követve köves, meredek turistaúton jutottunk a szirtre, ahol utolért bennünket egy gyenge zápor. Nagy esőnek nem nevezhető, de a tájat egy perc alatt ellepte a pára, az orrunkig alig láttunk, s meglehetősen csúszóssá változott a lefelé vezető, meredek, köves út.
Szerencsésen leértünk, s gyorsan a buszba szállva indultunk is hazafelé.
Útközben találkoztunk a Torockóra tartó motorosokkal, akik ez évben az ottani árvaházat támogatják. Otthon megszárítkoztunk, átöltöztünk, majd elsétáltunk Torockóra, elköszönni a falutól. Még megnéztük Anna néni gyönyörű magángyűjteményét, bevásároltunk a helyi párlatokból (jó szívvel ajánlom mindenkinek a som likőrt, valamint áfonya és szilva pálinkát), s este egy rögtönzött búcsúesttel köszöntünk el Torockótól.
Vasárnap reggeli után bepakoltunk, buszba szálltunk, s elég jelentős eső közepette hagytuk el a szállásunkat. Kolozsvárig folyamatosan esett. Itt megálltunk, megnéztük Mátyás királyunk szülőházát, a Szent Mihály templomot, amely mögött a szobor talapzata üresen tátongott, s a Házsongárdi temetőbe is benéztünk rövid időre.
Ezután már csak Körösfőn álltunk meg, ahol mindenki megszabadulhatott feleslegesnek érzett külföldi pénzétől (a magyar Forint is fizetőeszköz), s már indultunk is tovább. Nagyvárad után, Borsnál hagytuk el Románia területét, s a késő délutáni órákban érkeztünk haza.
Köszönöm, hogy velem tartottatok!
